Jó dolgában bolondul a szingli

szingli élet

A napokban szembejött pár példa, és azon kezdtem elmélkedni, hogy az emberek akkor hozzák a legrosszabb döntéseiket, amikor a legjobban mennek a dolgaik? Amikor jól megy a sorunk, tulajdonképpen elégedettek vagyunk, vagy épp azok lehetnénk, de mégis pont ilyenkor szalad el velünk a lovacska és ácsingózunk többre és többre.

Ebben a bejegyzésben csupán egy jelenséget szeretnék felvázolni. Mivel nagyrészt saját tapasztalatokra és élményekre támaszkodva született ez az elmélkedés, ezért bár említeni fogok életkort és nemeket, de tulajdonképpen bármikor és bárkinél megjelenhetnek ezek a dolgok, szóval ezektől a részletektől nyugodtan vonatkoztassatok el.

Generációk szerelmi harca

Sokszor tapasztalom, hogy vannak olyan időszakok az emberek életében, amikor sokkal kevésbé képesek bármiféle kompromisszumra. Sőt, a magam részéről azt tapasztalom, hogy bizonyos életkorokban, talán életkori sajátosságként nagyobb eséllyel jelennek meg ezek a tendenciák.

Leginkább a harmincas éveik első felében járó férfiaknál figyeltem meg, hogy közöttük sok olyan van, akivel párkapcsolati szempontból iszonyú nehéz boldogulni. (Bizonyára a nőknél is hasonló a helyzet, de mivel ritkán randizom csajokkal…)

Kontrasztként ott van az is, hogy nagyon sokszor találnak be a húszas éveik első felében lévő srácok is, és rendkívül érdekesnek találtam, hogy az ebből a korosztályból kikerülő pasikra tényleg lehet alapozni. Sőt, sokkal egészségesebb a hozzáállásuk, szemben az állítólag érett, felnőtt harmincas pasikkal. Alapból pont ennek az ellenkezőjére számítana az ember. Azt gondolnánk, a korral nem csak idősebbek, de érettebbek, bölcsebbek is leszünk, és a tapasztalatokkal felvértezve jobban tudunk boldogulni a személyes kapcsolatainkban is.

Ehhez képest a fiatalabbak nyitottabbak, együttműködőbbek, nincs annyi elvárásuk és irracionalitásba hajló, felvett viselkedésmintájuk. Egyszerűen szabadabban tudnak jelen lenni egy kapcsolatban. Sokat gondolkodtam, mégis miért érzem, hogy a fiatalabbak paradox módon alkalmasabbak kapcsolatra, mi az, ami miatt a harmincas pasik problémásak. Lassan fogalmazódott meg bennem, de végül csak sikerült szavakba önteni.

Megjegyzés: Jó eséllyel ezek a dolgok a nőkre is igazak, de mivel ritkán randizok csajokkal, ezért nekem szembetűnőbbek ezek a dolgok a pasik körében. Magatokban nyugodtan fordítsátok meg, mert szerintem nincs különbség a nemek között ebben a tekintetben.

Ego-huszárok kifejlődése

Érdekes módon pont nem a párkapcsolatok területén sikerült mozgatórugókat találnom, hanem szakmai oldalon, mert harmincasként bevállalósabban váltunk például munkát, és ez adta a szikrát a gondolatmenetemhez.

Amikor húszas éveink második felében elkezdünk stabilizálódni egzisztenciálisan, és kezdjük megtalálni a helyünket a világban, ezzel párhuzamosan elkezdünk elhinni magunkról dolgokat. Az egzisztenciára alapozva megerősítjük az önképünket.

Harmincas éveink elejére már vagyunk valakik, nem most indultunk, nem tapasztalatlan pályakezdők vagyunk, megvívtunk már pár csatát az életben, és lelki szinten már sok belső bizonytalanságot levetkőztünk magunkról. Ha nem is tökéletesek a körülményeink, de kialakítottuk a saját életünk kereteit, tudjuk kik vagyunk és mit akarunk. Ez alapvetően pozitív, jól vagyunk, a helyünkön vagyunk, és tapasztalatokkal felvértezve, bátran nézünk előre.

De van itt némi bökkenő is. Ha alapvetően minden jól megy, könnyen billenhet meg annak a bizonyos mérlegnek a nyelve, különösen, ha még a sikert is megtapasztaltuk. Ilyenkor a fókusz sokkal inkább saját magunkra és az igényeinkre kerül át, semmint a konstruktív együttműködésre, amire pár évvel korábban talán még rá is voltunk kényszerítve.

A fókuszváltással együtt pedig hirtelen a normális, jóravaló harmincas körül komoly egocentrizmus kezd kialakulni.

Rájöttem, hogy ez a bajom sok harmincas pasival: túl nagyra fújódott az egójuk, vagy “csak” túlságosan egocentrikusak, és ezzel bizony nagyon nehéz normális párkapcsolatot kialakítani.

Megjegyzés: Nem állítom, hogy az említett korosztályokhoz tartozó minden férfira és nőre igaz ez az állítás, sok olyannal is találkoztam, akikre nem volt az, viszont tendenciózusan találkoztam ezzel a jelenséggel. Azt sem állítom, hogy ezek a dolgok más életkorban nem jelenhetnek meg, csak a legerőteljesebben náluk láttam megnyilvánulni. Nyugodtan el lehet vonatkoztatni az életkoroktól, azért kevertem ide, hogy jobban értsétek a gondolatmenetemet.

A kompromisszum-képtelenség kora

A nagyra növesztett ego és/vagy az egocentrikus ember sokkal többet hisz magáról, mint ami valójában. A nagyra növesztett ego nem csak elhiszi magáról, hogy neki (minden) jár, de meg is követeli magának. Csak persze a nagyra növesztett ego nem azt követeli, amit igazából megérdemel, hiszen eltolódott az önképe, ezért sokkal jobbat és sokkal többet akar, mint amire kvalifikált. Az egocentrikus embernek meg “csak pusztán” annyira önmagára tolódott a fókusza, hogy a saját tükörképe mellett semmi mást nem tud észrevenni.

Az ilyen emberek elképesztően irracionális elvárásokkal érkeznek meg egy randevúra, ahol igazából nem is partnert keresnek, sokkal inkább kellékfeleséget/kellékférjet, aki alkalmas arra, hogy visszaigazolja az egójuk létjogosultságát. Ebben pedig nem ismernek kompromisszumot: a másiknak elég jónak kell lennie, de csak akkor elég jó, ha megadja ezt az illúziót.

Az, hogy csak saját magán és a saját (nem feltétlenül reális) igényein van a fókusz, elég egyenesen vezet az együttműködési hajlandóság, a kompromisszum képesség és a konstruktivitási készség csökkenéséhez.

Ilyen hozzáállással az emberi faktor, ami a személyes kapcsolatokban kiemelt fontosságú, komoly gellert kap.

A megelégedettség-paradoxon

Abban a helyzetben, amiben vannak, tulajdonképpen elégedettek lehetnek, ami tényleg egy stabil alap lehetne a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokhoz is. Azonban pont ilyenkor, a legnagyobb magabiztossággal tudnak rossz döntéseket hozni, mert bekapcsol a túlfűtött ego és a kompromisszum-képtelenség. Elhiszik, hogy ők elég jók a még jobb dolgokhoz.  Elhiszik, hogy nekik jár a “problémamentes partner”.

Elhiszik, hogy a fejükben lévő, idealisztikus párkapcsolat felfogás teljesen reális. Sőt, teljesen biztosak benne, hogy az elvárásaik is teljesen racionálisak.

Nagyon nehéz így normális kapcsolatot kialakítani, vagy akár megbecsülni egy másik embert. Sőt, jó eséllyel a lehetőségek felismerése sem megy egyszerűen. Az ego szemellenzőjével inkább elsétálni fognak mellette.

Ilyenkor sokkal inkább fókuszálnak magukra és csak magukra az emberek, és legtöbbször észre sem veszik, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a másik oldallal. Nehezen veszik figyelembe, hogy a másik oldalon is egy emberi lény van, és neki is vannak igényei, nehézkessé válik a konstruktív megoldásokban való gondolkodás, és olyan mértékben kerül előtérbe az “én” és az ezzel járó illúziók, ami már kifejezetten destruktívan hat az emberi kapcsolatokra, legyen szó munkahelyi vagy magánjellegű helyzetekről.

Jó dolgában bolondul a szingli

Ha kifejezetten párkapcsolatokra vonatkoztatjuk ezeket a folyamatokat – ami még egyszer mondom, nem vonatkozik mindenkire – ez nyilvánvalóan nem kedvez a jó kapcsolatoknak. Az ego kerül előtérbe, és a kapcsolatokkal szemben sokkal inkább (és egyre több) elvárásaik vannak. Az, hogy a másik oldalra is figyelemmel legyenek sokadlagos kérdés.

Azt akarják, hogy megadják nekik azt, amit akarnak, de azon el se nagyon gondolkodnak, hogy úgy egyébként ők maguk mit tudnak nyújtani.

Az, hogy valakinek jó élete van, önmagában még nem képesít jó emberi kapcsolatokra. A munkánkban is akkor leszünk sikeresek, ha megdolgozunk az eredményeinkért.

Miért gondoljuk azt, hogy a jól működő emberi kapcsolatok csak úgy járnak? Miért gondoljuk, hogy az igazi meg a nagy szerelem, csak úgy megtörténik velünk, csak úgy belép az életünkbe?

Ezekért ugyanúgy meg kell dolgozni, elsősorban saját magunknak kell alkalmassá válni rá.

Kifejezetten pikáns tud lenni, amikor van egy jó kapcsolata az emberkénknek, vagy kínálkozik egy jó lehetőség, de saját önhittségében fürödve nem becsüli meg, és képtelen értékelni, vagy értékesnek látni a másik embert. Sőt, talán észrevenni sem képes igazán a másikat.

Nem arra figyel, valójában mi az érték. Nem az emberre figyel, hanem mindarra az idealisztikus elképzelésre, ami a fejében van a szerelemről és a párkapcsolatokról. Nem arra figyel, hogy mit tudnak közösen összehozni, hanem arra, hogy eleget tud-e tenni a fejében lévő (nem feltétlenül reális) elvárásoknak.

A bőség illúziója

De nem csak az egónk és a kapcsolatokhoz való hozzáállásunk problémás, a világ erre rá is dob egy lapáttal. A mai kor egyik nagy illúziója, hogy szinte korlátlan lehetőségünk van a párkapcsolatok területén. Az online társkeresés, a közösségi média, a tinder, de még a fesztiválok, a rendezvények, szórakozóhelyek nyújtotta lehetőségek is elhitetik velünk, hogy számtalan lehetőségünk van. Sőt, a felszínes kapcsolatok, a futó kalandok tovább gerjesztik ezt a hamis elképzelést. Viszont az igazi kompatibilitás nagyon ritka.

Úgy érezzük, minden jár, bármit megkaphatunk, bármit megérdemlünk. És ha stabil az élethelyzetünk, még inkább hajlamosak vagyunk mindezt elhinni.

Persze, ha az egész világ azt üzeni, hogy ez így is van, mégis miért gondolkodnánk el azon, reális-e a hozzáállásunk? Mégis miért tartanánk önvizsgálatot? Miért néznénk szembe az önámításainkkal, az illúzióinkkal, a hibáinkkal, a tévedéseinkkel?

Sokkal kényelmesebb kifogásokat keresni, vagy éppen másokat okolni, esetleg elmés hiedelemrendszerekkel bemagyarázni a “miérteket”. Nem törekszünk konstruktivitásra, csak az “én” számít, illúziókat kergetünk, és egyre több elvárást támasztunk, belegondolás nélkül használunk (ki) másokat, mindezt anélkül, hogy saját magunkra egy pillantást is vetnénk.

Túl éles a kontrasztom?

Persze lehet, túllihegem a dolgot, vagy talán csak túl éles a kontrasztom. Engem soha nem kímélt az élet szerelmi téren, és talán pont ezért nevelődtem arra, hogy visszafogjam magam és folyamatosan monitorozzam a hozzáállásom.

Képessé kell válni arra, hogy fel tudjuk ismerni, meg tudjuk becsülni a lehetőségeket, és képessé kell válni a megelégedésre is. Nem megalkuvásról beszélek, hanem emberi hozzáállásról. Kapni-akarás helyett adni-tudásról. Elvárások helyett elfogadásról. Szikra-várás helyett megismerésről.

Nem csak magamon, hanem a hozzám hasonlókon is azt látom, előnyünkre vált a viszontagságos szerelmi múltunk. Persze mind bukdácsolunk, tökéletesen tökéletlenek vagyunk, újra és újra hibázunk, de az egyáltalán nem mellékes, hogy erre hogyan reagálunk. Egóból hárítunk, másokat okolunk, kifogásokat gyártunk, mentegetjük magunkat, törésre visszük a dolgot, vagy képesek vagyunk belátásra, megértésre, oda tudunk fordulni, ha arra vagy szükség, vagy éppen tudunk önmagunkra reflektálni. Persze nem könnyű tekintettel lenni, amikor mind kapni akarunk, de legalább törekedni kéne rá…

Bár talán néha borúlátóak vagyunk a jelen tendenciái miatt, jó ha tudjuk, mindennek megvan a böjtje. Az egót az élet pofonjai képesek a helyére tenni, a válságból tudunk profitálni, és talán pont ez az, ami okot ad a reményre.


Ti mit gondoltok? Tényleg jó dolgunkban bolondulunk meg? Vagy jogos a “megérdemlem” hozzáállás? Írjatok bátran, ha hozzátennétek a magatokét ! 😉

Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még érdekes olvasnivalót!

Kövess minket Facebookon vagy Instagramon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

1 Comment

Add Yours

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük