Szabad bloggerrel randizni?

Szabad bloggerrel randizni?

Vannak bloggerek, akik a hobbijuk nyomán vezetik a posztjaikat. Vannak bloggerek, akik szakmai posztokat készítenek. Vannak, akik szigorúan tartják témájuk kereteit. Mások életük legkülönfélébb élményeibe is betekintést engednek. Mi, bloggerek nagyon sokfélék vagyunk, és sokféle indíttatás ültet a klaviatúra elé, de van egy dolog, ami közös bennünk: mindannyian megosztunk magunkból valamennyit.

Aztán van itt egy olyan bloggerina is, akinek az egyik kedvenc témája az emberi kapcsolatok, a szerelem, a randizás, a párkeresés (na meg persze a kéretlen filozofálások, bár azok még nem igen kaptak helyet). Ráadásul nem átallott a támogató barátnőivel egy egész blogot szentelni meglátásainak. Na igen ám, de mi van akkor, ha ez a blogger-lányka történetesen még maga is eladósorban van, ráadásul még ismerkedni és randizni is szokott?

“Akkor most rólam is bejegyzést fogsz írni?”

Amikor kiderült, hogy blogolok, nem egyszer tették már fel a fenti kérdést randin, vagy a félszegebbek randi után. Hm… hát a blogger élete sem fenékig tejfel, mert bennem meg az a kérdés merül fel újra és újra, hogy “El szabad mondanom, hogy blogger vagyok?”. Na meg az, hogy egyáltalán szabad-e bloggerrel randizni? Mert hát közszemlére teszi az életét…

Megfizetett bemutatkozás

Akkoriban amikor még csak alakulgatott a blog, megismerkedtem egy sráccal és még az első ranid előtt gyanútlanul megmutattam a srácnak, aki lelkesen bele is olvasgatott. Aztán eljött a randi, és mivel szép nyári idő volt, úgy beszéltük meg, hogy szerzünk valami kellemesen hűs itókát és kiülünk valahova  beszélgetni. Álldogáltunk a boltban, amikor felhoztam a “hogy-fizessünk” témát. Jelezte, hogy szeretne meghívni. Majd hozzátette: “Mi mást is mondhatnék, olvastam a blogodat…”

(Megjegyzés: Akkor még friss volt a Ki fizessen a randi végén című poszt.)

Próbáltam viccel elütni a témát, és rávilágítani, hogy abban a bejegyzésben is szerepelt, hogy “beszéld meg a másikkal”, de azért mégis csak volt egy kínos felhangja a pillanatnak. Főleg azért, mert ott helyben tényleg arra vagyok kíváncsi, a másik fél hogyan gondolkodik erről vagy bármi másról, de mivel ő tudta, én mit gondolok bizonyos kérdésekről, így már esélyem se volt tiszta lappal indulni.

Ugyan ez egy vicces momentum volt, de óvatosságra intett, a későbbiekben sokkal visszafogottabban nyilatkoztam a blogomról. Azóta igyekszem kerülni, hogy a webcímet találkozás előtt megadjam. Az emberek óhatatlanul is ítélkeznek. Csak néhány szolid példa:

  • Akkor te bizony ki fogsz fecsegni online közönség előtt.
  • Akkor te profi randizó vagy, és “veled vigyázni kell”.
  • Akkor te nem is párt keresel, csak anyagot gyűjtesz a blogodhoz.
  • Akkor téged nem lehet komolyan venni, mert biztos túl sokat randizol.
  • Akkor inkább hagyjuk, mert *itt valami sablon szöveg szerepel, ami valójában azt jelenti, megijedt, hogy ő nem lesz elég jó nekem*.
  • Akkor inkább ne találkozzunk többet, nem akarok bejegyzést “kapni” magamról.

Mit számít, ha blogger vagyok?

A kérdéseik és reakcióik egyrészt megmosolyogtatóak, másrészt időnként el is szoktam gondolkodni, vajon mégis milyen kép alakulhat ki bennük rólam, milyen lehet az az első benyomás, ha a “blogger” szó hallatán már nem is számít az, amit addig gondoltak. Számomra mindig is volt néhány fontos irányvonal, amit az írásaim során is fontosnak tartottam, de az életben talán még inkább.

A megértés, a tisztelet és az elfogadás számomra fontos dolgok. És ez az életem minden területén így van. De néha elgondolkodok, ez ennyire nem látszik rajtam? A cuki pofimból meg a blogolás tényéből arra következtetnek, hogy simán közkinccsé teszem a legintimebb pillanatait is a közösen megélt időnek? Vagy éppen szétcincálom és ízekre szedem őket valami cinkes bejegyzésben?

Vagy ezekben a helyzetekben csak a kisebb-nagyobb félelmeik szólalnak meg? A lelepleződéstől, akár a közönség előtti közvetett megszégyenüléstől tartanak? Vagy csak bizonytalanság van bennük azzal kapcsolatban, hogy egy másik emberben milyen kép alakul ki róluk? Ennek egy nyilvános megosztás, egy esetlegesen közzétett róluk szóló poszt, csak hangsúlyt adna.

Egy kicsit mindannyian félünk attól, hogy megmutassuk magunkat, még a magabiztos emberekben is, legalább egy pici bizonytalanság van, azzal kapcsolatban, mások mit gondolnak és hogyan ítélnek rólunk.

Veled fogok példát statuálni!

Igyekszem lazán kezelni az ilyen szitukat, és ha úgy érzem, elbír a másik egy kis élcelődést, akkor azzal szoktam reagálni, hogy “persze, veled fogok példát statuálni”.

Mert mi sem természetesebb, mint úgy indítani egy kapcsolatot, hogy karakteres ítéletet teszünk közzé az interneten az adott emberről, még jóval azelőtt, hogy valóban megismerhetnénk…

De ennyire gyávák vagyunk mostanság, hogy meg se merjük kockáztatni saját magunk felfedését? Még akkor se, ha csak ő fogja tudni, hogy az a bejegyzés róla szól. Inkább megítélnek. Engem. Előre. Már nem is akarnak megismerni. Már meg is van a véleményük rólam. Inkább nem kockáztatnak egy bloggerrel. Még a végén szembesülnének… Saját magukkal…

Mindenki fél egy kicsit attól, hogy megtudja a másik mit is gondol róla valójában. De már meg sem merjük kockáztatni, hogy kiderüljön?

Nem is különbözünk annyira…

Ők ezekkel a kérdéssel és reakciókkal egyébként pont azt csinálják, amitől félnek: ítélkeznek. Mert előre feltételeznek valamit, aminek nem sok alapja van. Az, hogy valaki blogger, nem jelenti magától értetődően azt, hogy téged is reflektorfénybe fog állítani. Még akkor sem, ha kapcsolatokról ír. Még akkor sem ha ebben határozottan támaszkodik a saját élményeire is. És még akkor sem, ha saját élményekről is ír.

Az, hogy valaki bloggerként milyen, hogyan ír, minek enged teret az írásaiban, nem a bloggerség ténye határozza meg, hanem az, hogy ő maga milyen ember.

Mégis megértem őket, ezeket a gondolatokat, a félelmeket, és végső soron a kérdéseket is. Mert én is szoktam ugyanígy érezni. Most, amikor ezeket a sorokat írom, bennem is ott motoszkál, hogy “jó, oké, oké, de mit fogtok gondolni rólam”, vagy éppen mi van, ha erre a bejegyzésre azt kapom majd, hogy “mekkora képmutató vagy, nézd már meg ezt-meg ezt a bejegyzést, mennyire kíméletlen meg bunkó voltál, kibeszéltél, kiteregettél”.

Közben meg őszintén nem hiszem, hogy ha kapnék is negatív reakciót, az jogos lenne. Talán nem szimpatikus mindenkinek a stílusom, vagy hogy konkrét esetekről is beszámolok, hogy időnként kendőzetlenül elmesélek történeteket, de hát nem tetszhetek mindenkinek. Igyekszem nem bántó és ítélkező módon írni, és még ha be is számolok randikról, kapcsolatokról, azt nem céltalanul teszem, éppen ezért tiszta a lelkiismeretem.

És látjátok? Hiába szól sokszor másokról egy-egy írás, mégis én vagyok pellengéren, engem ítéltek meg az alapján, amit leírok, és sokkal kevésbé azokat, akikről írok…

Pellengéren: maga a blogger!

Azt hiszitek, bennem nincs bizonytalanság? Végtére is én vagyok az, aki kiteregeti a lelkét. Én vagyok azt, aki pont arról az életterületéről ír, amivel a legnehezebben boldogul. Mondjuk pont ezért is van mondanivalóm róla, mert a nehézségek tanulságokkal párosultak, amit megosztásra érdemesnek találok. De még ha nem így lenne, akkor is a saját lelkembe engedek bepillantást, még olyankor is, amikor másokról írok.

Hiszen a saját nézőpontom, az én sajátos értelmezésem, sokkal többet árul el rólam, mint bármi, amit a leírok egy másik emberről.

Mindig a blogger kerül pellengérre, még akkor is, ha másokat állít az írásai középpontjába!

Mit oszthatok meg magadból?

Bevallom sokat szoktam vívódni azon, mennyire engedhetek betekintést abba, ki is vagyok, és mennyire lehetek kendőzetlenül őszinte. Nem egyszer tettem már közzé remegő gyomorral egy-egy bejegyzést. Még akkor is ha könnyed stílusban íródott, vagy viccesebb témájú, mert az számomra nem csak a tanulságból áll, hanem mindabból a csalódásból, kudarcból és bukásból, ami elvezetett ahhoz, hogy rájöjjek dolgokra.

Ez az egész nekem nem csak okoskodás, kért vagy kéretlen tanácsok osztogatása, és nem is arról szól, hogy majd én megmondom a tutit, mert annyira jól tudom. Minden témámnak története van, adott esetben évek tapasztalata, és amikor nekiállok az írásnak, hogy megoszthassam veletek a gondolataimat, kicsit mindig lemeztelenítem a lelkemet, felfedem a sebeimet, a gyengeségeimet, és a saját tökéletlenségemet.

Még szellemes megfogalmazásba burkolózva is, de megmutatni magamat, felvállalni a hibáimat, a bukásaimat, a tökéletlenségeimet is, olykor félelmetes.

Így is el fognak majd fogadni? Elég jó vagyok tökéletlenül is? Mit fogtok majd szólni, ahhoz, amit megosztok veletek?

És igen, sokszor vívódom, odatehetem-e az arcomat, mennyire vállalhatom fel magamat. Vagy inkább bújjak el egy becenév mögött? Senki nem szereti a gyengeségeit közzétenni.

Azok a srácok, akik félve-nevetve kérdezik, róluk írom-e a következő posztomat, vagy akik már rég sehol sincsenek bloggerségem hírére, nos ők ugyanúgy nem akarják, hogy kiderüljön a tökéletlenségük, mint én. De tudjátok mit? Még mindig sokkal inkább teszem meg, kockáztatva minden ítélkezést, megvetést és negatív reakciót, minthogy őszintétlenül éljek! Az pedig már csak a saját stiklim, hogy ezt blogos formában adagolom.

Lehet, hogy egy-egy olyan bejegyzésnél, ami fájóbb élmények nyomán született, összeszorul a gyomrom, miközben a közzététel gombra kattintok, de vállalni, azt aki vagyok, sokkal felszabadítóbb érzés, mint rejtegetni azt, ami bennem van, és félelmekre meg bizonytalanságokra hallgatni. Egyszerűen jobban szeretek így élni. Őszintén. Bátran. Szabadon.

Szabad bloggerrel randizni?

Szóval szabad-e bloggerrel randizni? Ráadásul olyannal, aki a randizásról (is) ír? Hát, lelked rajta!

Senki nem garantálja, hogy nem ihletsz virtuális sorokat.

Senki nem garantálja a biztonságodat. De az életben soha senki nem garantálja azt. De szerintem mégsem vagy veszélyben.

Egy kicsit ez is olyan, mint bármilyen emberi kapcsolat: csak azt tudod adni, ami benned van. A blogger is csak azt tudja megmutatni az írásaival, ami saját magában van. Lehet, hogy ír rólad egy bejegyzést, és ezzel szembesít a félelmeiddel, de valószínű, észre sem veszed, hogy ugyan rajtad keresztül, de magát mutatja meg. Vagyis még ha ír is egyszer rólad, és bármit is írjon, azzal is csak a saját lelkét mezteleníti le, végső soron ő áll a reflektorfényben, mások tekintetének kitetten…

***

Tetszett? Nézz szét a lenti ajánló sávban, hátha találsz még olyat, ami tetszik!

Kövess minket Facebookon, hogy ne maradj le a legújabb bejegyzésekről!

1 Comment

Add Yours

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.