Amikor online benéztem a srácot

Kínos randi sztori

Egy újabb randi-sztori

Életem egyik legkínosabb találkozása volt! Ha az ember online ismerkedik hamar megtanulja, hogy a képek alapján szerzett benyomások egészen eltérhetnek a valóságtól. De ebben az esetben nagyon mellényúltam!

Halihó Csocsika olvasók! Újra elregéltek nekünk egy megtörtént esetet, egy elég kínosra sikeredett, online szervezett randevúról, és az illető engedélyt adott a közzétételére is. Szórakozzatok vagy érezzetek együtt kedvetekre! 😉


Egy online társkeresőn botlottunk egymásba, a képek alapján jó karakternek gondoltam és a beszélgetés alapján is szimpatikusnak tűnt, ezért átváltottunk egy közvetlenebb csevegési csatornára, ahol szintén hasonló volt a benyomásom. Összességében optimistán szemléltem a lehetőséget. Hogy mekkorát tévedtem!

Én egy vidéki nagyvárosban élek, Ő pedig egy közeli kisvárosban, ezért a távolság miatt nem tudtuk egyből összehozni a találkozót, de végül megbeszéltük, hogy a soron következő szombaton eljön. Praktikusan a buszpályaudvaron találkoztunk. Megérkezett a menetrend szerinti helyközi járattal, és hamar ki is szúrtam a felém közeledő alakot.

Hát végül is, úgy nézett ki, mint a képeken… bár a fényképeken a többi keretező tényező nem látszott. Hogy is tudnám, megfelelően kifejezni a látványt… Talán így: Megérkezett, Józsi, tanyáról!

Elnézést mindenkitől, senkit nem akarok ezzel megbántani, vagy degradálni, de a látványos egyszerűsége minden közszájon forgó sztereotípiát megtestesített. Egy nagyon vidéki srácot kaptam, férfi szandálban, amihez már csak a zokni hiányzott volna. Márpedig a zokni hasznos lett volna, legalább az ápolatlan lábakat és lábkörmöt eltakarja. Bár… legalább nem árult zsákbamacskát…

Már messziről láttam, hogy nem erre számítottam, de úgy voltam vele, hát általában mindenkivel jól kijövök, attól még ő is lehet jófej, szóval ha más nem is, még kisülhet egy kellemes délután a dologból. De a java még csak akkor jött, amikor odaért hozzám, és erre már tényleg nem voltam felkészülve semmilyen tekintetben! Pár mondat után kiderült, hogy hát intellektuálisan sem igazán van meg a közös hullámhossz… finoman szólva…

Nagyon igyekeztem, hogy azért megtaláljuk a közös hangot, de a beszélgetés fonalát jobbára én vezettem,  és ha egy percre is lankadtam, újra és újra kínos szünetek álltak be. Hamar kiderült, hogy gyakorlatilag nincsenek közös témáink. Egyáltalán nincsenek. Ami lássuk be, egy mindenféle iránt érdeklődő nő mellett igazán nagy teljesítmény! Kibeszéltük a családját (boldog, összetartó), a munkáját, és a szabadidejét is (nincs neki sok)… És még alig telt el egy sovány háromnegyed óra!

Nem akartam egyből, vagy túl hamar elküldeni, mégiscsak miattam utazott ide, de hamar kezdtem kifogyni a témákból és egyre nehezebb volt minduntalan kiötleni valamit. Ő pedig nem nagyon érezte úgy, hogy ha megakad a csevej tennie kéne valamit. Mondjuk feltennie egy kérdést… Érdeklődve hallgatta ugyan a mondandómat, de ha belegondolok egy kezemen meg tudom számolni a kérdéseit, jobbára a neki feltett kérdésekre önszorgalomból válaszoltam én is, de nagyjából ennyi… Szófukar egy lélek…

Szégyellem magam, de végül már annyira kínosnak éreztem az egészet, hogy amikor a telefonomon láttam, hogy új üzenetem érkezett, elnézést kértem és mondtam, hogy ezt el kell olvasnom. Majd bekamuztam, hogy anyukám írt, hogy mielőbb menjek haza. Korábban soha nem csináltam ilyet, és nagyon kellemetlenül éreztem magam, de legalább az megnyugtatott, hogy ennek az egyszerű léleknek nem tűnt fel a kamu.

Szerencsétlenségemre még volt negyed óra a következő járat indulásáig (a vidéki városok fránya hétvégi menetrendje), ami lévén, hogy addigra már teljesen kifogytam a kreativitásból, szótlan egymás mellett állással telt a megállóban. Közben igyekeztem tartani a tisztes távolságot, nehogy bátorításnak vegye a hallgatásomat és valamiféle esztelenség merüljön fel benne..

Amint beállt a busz, gyorsan elköszöntem, majd egyből felmenekültem rá, nem törődve azzal, hogy csak pár perc múlva indul a járat. Ő persze lovagiasan megvárta a jármű mellett az indulást, bár “véletlenül” csak a másik oldalon találtam ülőhelyet, ahonnan nem láthattam.

Túl lassan telt le az a két perc! Miközben tűkön ülve vártam, hogy kirobogjon a jármű a tett helyszínéről, csakhogy mégse érhessenek véget ilyen hamar a kínszenvedéseim, kaptam tőle még egy utolsó döfést életem legkínosabb találkájának marójára egy üzenetet formájában:

“Most megúsztad, de legközelebb biztos megcsókollak! ;P”

Ha lett is volna bármiféle mazochista gondolatom egy jövőbeli újratalálkozásról… Hát, nem volt legközelebb…


Tetszett a történet? Ha szívesen olvasnál hasonló sztorikat az El-Regélt kategóriában továbbiakat is találsz!

Ha pedig neked is van egy jó sztorid, amit megosztanál a Csocsikán? Vedd fel velünk a kapcsolatot és megbeszéljük a részleteket! 😉

1 Comment

Add Yours

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.